Sérülésem miatt, már egy hete a biztonságot nyújtó négy fal között fetrengek a nagyváros közepén. A megszokottságba és az unalomba beleunva úgy gondoltam, hogy munka után kimegyek sétálni egyet a Budai-hegységbe. Sokat csináltam már ilyet, főleg télen, az munkával töltött hétköznapokat ezzel zárom le, a sötétséggel való közelebbi találkozással a hideg estéken. Már sötét van, leállítom a kocsit, és már amikor kiszállok, megcsap a félelem ostora. Teljes sötétség vesz körül.
A megszokott tudatállapotból az ismeretlentől való félelem azonnal kibillent. Mintha az ember átkapcsolna egy másik állapotba. Ez a másik állapot nem feltétlenül jobb vagy rosszabb, hisz maga a félelem nem egy pozitív érzésként jelenik meg a tudatunkban. A felszínes ember kerüli ezt a megváltozott tudatállapotot, hisz kényelmesebb a megszokott nyugalmi helyzetben létezni, a rettegést és a félelmet nem képes kezelni mélyebb szinteken, legtöbbször a reakciója rá még erősebben negatív, és kétségbeesett állapot.
Engem mindig érdekelt a létezésnek ezen szakaszai, amikor a félelem jelen van. Sokszor saját elhatározásból mentem be ilyen helyzetekbe. Úgy gondolom, az emberi létezés egyik alapvetősége, hogy a létezésének egy részét ilyen állapotban teszi meg. A régi korok emberének létezésének természetes része volt, mivel a korai civilizációk nem nyújtottak számára teljes védőpajzsot azzal szemben.
Ahogyan sétáltam, az egyik részen nagyon rossz érzésem volt. Kis, benőtt ösvényen voltam, a semmi közepén. A fák vészjóslóan integettek, miközben az ösvényt is elkezdték benőni. Minden kis hangra felfigyeltem, és vártam mikor jelenik meg egy paranormális entitás. Egyre jobban kezdett elönteni az aggasztó érzés, ami oda vezetett, hogy imákat kezdtem el mormolni magamban.
Persze nem támadott meg semmilyen földi, vagy földöntúli, de érdemes volt átélni a történteket. Ha bizonyos időnként a félelmet keresed, és megtalálod azt, az a tudatállapotváltozás érdekes folyamatokat indít el.
Olyan, mintha kirúgnák hirtelen a lábad alól a széket, amin állsz, és zuhansz a mélybe. Amikor elveszted a látásod a sötét miatt egy idegen helyen, akkor a biztonságérzeted elszáll, és az életed folyamának irányítása felett elveszted az uralmat, már nem csak rajtad múlik. Úgy érzed már nem állsz a széken, és mások kezében vagy. Más, nagyobb entitásoknak, Istenek játékszere vagy. Hozzájuk fordulsz imáiddal. Ezt tesszük amikor egy szerettünk betegségben szenved, és mást nem tudsz, csak bízni a nagyobb erőkben.
A konformista, modern élet, mely szűkölködik a félelmetes, halálhoz közeli, kontrollt vesztett állapotokból, ritkán. vagy egyáltalán nem éli meg ezeket a tudatváltozásokat. De a konformizmus, kényelem, biztonság, és kontroll csak álca, virtualitás. Az csak a felszín, a haladás által felhúzott fiktív sárerőd, könnyen összedönthető kártyavár. Megnyugtatónak hat, és kiszámíthatónak, de ha igazán mögé tekintünk, nincsen más, csak a halál felé tartó, állandó zuhanás.
Függője lettem az érzésnek. Másnap megint kimegyek este. Direkt lebontom a modernség által épített konformista kártyavárat, hogy lehulljon a lepel, és mélyebben átérezzem létezésem felelősségét. Félek, hogy még jobban higgyek.