Az ember mindig is szívesen élt víz mellett. Ahogy én is szívesen járok oda, jó időben mágnesként vonz a vízpart, legtöbbször a kevésbé népszerű Duna parti helyekre vándorlok. Más világ, a belvárosi rohanó szürke fejű tömeghez képest. A parton lévő emberek boldogabbnak tűnnek. A kutyák boldogan szaladgálnak, úsznak a bedobott ágak után. A vízen napbarnított vízi sportolók arcát lehet látni, és mosolygó embereket. Valami természetfeletti idill tükröződik az egész helyzetből. Nincsenek ideges tekintetek, nincsenek a stresszel tele lévő, robbanás határon álló emberek.
Aranyat mosni jöttem. Tálamat kissé unottan forgatom, sasszememmel pásztázom, az esetlegesen előbukkanó aranyszemcséket. Egy idő után megunom, és másfelé koncentrálok. Ezen a helyen maga a létezés is élménnyel bír. Vízparton fekszek, s kissé belemerítkezek az iszapba is. Az elemeket érzem. A négy őselem. Víz, tűz, levegő, és föld. Mind a négy őselemmel érintkezek. Érzem az energiákat. Egyszerre mindet. A tűző napfényt, a lágy homokot, a hűsítő folyóvizet, és a nyugtató szellőt. A teremtés csúcsán vagyok, igazi nagyúr, ki irányítja ezen energiák behatását. Ha a földből elég, felkelek. Ha a napból, akkor árnyékbe megyek. Ha a vízből, akkor kijövök belőle. Ha a szellőből, akkor védett helyet keresek. Aranymosásra már nem is gondolok, leállok vele, hisz Nagyúr vagyok, egy nagy kincstárral, mely Isten aranyával van megtöltve.