Hétköznap este van. Körbe-körbe futkosok munka után a rekontánpályán, mint egy mókus a mókuskerékben. Közben a bennem lévő belső, gondolati harcot figyelem. Az egyik oldal azt mondja, hogy fussak tovább, a másik állandóan pihentetne, és leültetne, abbahagyatná velem a körözést. Ezen gondolatok szavak, és mondatok formájában jelennek meg a tudatomban. A forrásukat figyelem.
A bennünk lévő két véglet gondolataiként azonosítom őket: az egyik a mindig törekvő, és előre menő, fejlődésre vágyó félisteni én. A másik, az állandóan enni, és pihenni akaró, vegetáló, állatihoz közelebb lévő én. Ha az ember figyeli ezen gondolatokat, érezni kezdi ezen gondolatok forrásait, hogy melyik oldalhoz köthető területről gyökeredzik-e. Talán valahonnan mélyről, a tudati réteg alól? Tehát a tudat, mint közvetítő közeg gondolatok formájában adja át betűk, szavak, és mondatok formájában. Ez kérdéseket vet fel. A nyelv, mint közvetítő eszköz korlátozott lehetőségekkel bír. Nem tud mindent szavakká, mondatokká formálni.
Mennyi esemény, mennyi történés volt már életünk során, mikor nem tudtuk megfogalmazni azokat az általunk ismert nyelv eszközeivel? Mikor nem találtunk rá megfelelő szavakat? Ilyenkor ütközünk bele nyelvünk korlátjaiba, mikor az érzéseinket nem tudjuk kifejezni vele, és csak azokhoz legközelebbi szót tudjuk használni. Például egy csodás, mélységes estét a barátokkal, egy általánosan használt kifejezéssel jellemzünk, mint pl. „Nagyon jó volt!”.
Ugyanez van gondolati szinten is, a tudat csak egy részét tudja közvetíteni nyelvi formában a felé áramló információknak. De más is áramlik felé, amit nem tud átalakítani számodra befogadható szavak, és mondatok formájába.
Ez a felismerés, iszonyatos súllyal omlott reám. Megláttam azt, aminek csak a megérzésétől is órákon át tartó, mély meditatív állapotba kerültem, erős tudatállapotváltozással egybekötve. Megláttam a bennem lévő óriást, a háborgó mélységet. A végtelen belső tengert, mely a gondolatokon túl kommunikálna. Az óriást, melynek útmutatását, nem lehet gondolatokká, vagy bármilyen emberi nyelvvé lefordítani.
Aznap mintha újjá születtem volna. Rácsodálkoztam az életre, a létezésre. Csodáltam a köveket, a fákat, a madarakat. Csodálattal figyeltem a környezetem. Úgy éreztem magam, amit gyerekként éreztem utoljára, visszatérve gondolatainkon túli létezés fenségességéhez, ezen a nagy, és óriási entitás természetes hullámain evezve. Ez volt az első érintkezésem, magával a Végtelenséggel.