Újabb nyomorult munkahét. Újabb nyomorék munkanapok. Érzelem és értelem nélkül bámulom az előttem lévő monitoron lévő számokat. Táblázatok, számok, összegzések, riportok. A munkahelyen élettelen emberek tömegei. Kedvetlenül járok be a szürke irodai helységbe. Minden nap ugyanazok a tárgyak vesznek körül. Ez a lelki, és tudati kietlenség sivatagja.
Fizikai fájdalmaim nincsenek, de mintha mélyen egy tőr lenne a szívemben. Egy tőr, amiről tudom, hogy ott van. Minden cselekedetem, minden mozdulatom, és szavaim mellett ott van az a tompa, mély fájdalom. A fájdalom mely megszokottá válik egy idő után. Ez az élet rendje, mások is ilyen fájdalommal élnek. Mások is úgy élik le az életüket, hogy nagy részben azt csinálják, ami nem a szívük vágya. Ezzel nyugtatom magam. Ez a modern világ rendje.
Hétvégén kirándulok a hegyekben. Egyedül vagyok, nem vágyok társaságra, és ők se vágynak rám. Lelki fájdalommal élő ember vagyok, nem tudok felszabadultan társalogni, nem süt le rólam a boldogság. Ők se vágynak rám emiatt. Csak néhány, hozzám hasonló örök vesztes, akik néha hívnak ide oda. De nem vágyok felszínes társaságukra.
Egész nap járom a hegyeket völgyeket. Megszokásból teszem. Rutinos vagyok ebben, ide menekülök ki a mindennapi szürkeség elől. Itt legalább színek, élet és fizikai kihívások várnak. Itt valamennyire tompul az az állandó, tompa fájdalom, ami azóta kísér amióta dolgozni kezdtem. A helyét legalább más veszi át. A fizikai fájdalom. Már az is felüdülés, hogy legalább másféle fájdalmat érzek.
Már nap vége van. Sötét fellegek gyülekeznek, a napot eltakarták a szürke felhők. Ideje visszatérni a vad vidékről. Árkon bokron át, kietlen ösvényeken menetelek. Hirtelen felfigyelek egy nyöszörgő hangra, az egyik sziklásabb részen. Közelebb megyek. Az egyik sziklaüregben egy kis állatot látok. Közelebb megyek, egy kiskutya legyengülve. Lehet már néhány napja itt van. Észrevesz, tekintetében a kimerültség, és a remény sugarai látszanak.
Töprengés nélkül elindulok a mélyedésbe, és leereszkedek hozzá a csúszós sziklákon. Először kissé megijedve fogad, és félénken próbál távolodni tőlem. De már alig tud lábon járni, annyira le van gyengülve.
Esni kezd. Kezemben a félénk, kimerült állattal zaklatok hazafelé. Jól megtermett jószág, akárhogy próbálom, már nem tud, vagy alig tud járni. Így ölben viszem haza. Az eső közben megeredt, villámok, és dörgések kísérik a lépteimet. Minden lépés egyre nehezebb. Már kimerült voltam. Üres kézzel is nehezen ment volna a visszaút, nemhogy kiskutyával a kezemben.
Ruhám átázott, villámok cikáztak. A lábam teljesen elkészült, hátam fáj, a kezem a kutya tartástól már alig érzem. Nehéz léptekkel teszem meg a sziklás emelkedőket. Minden testrészemben érzem a mélyen átható, fájdalmas fáradságot. Ennek ellenére nem érzem magam rosszul. Belülről jövő fényt kezdek el érezni. Mintha kigyulladt volna egy mécses, valahol nagyon mélyen. Mintha a remény fényei elkezdtek volna pislákolni legbelül. Felérek az utolsó hegytetőre, innen már csak egy kis út van lefelé.
A hegytetőn térdre esek, kezemben a kutyával. A tompa, mély fájdalom teljesen elmúlt. Helyette megmaradt a fizikai összeesés határán lévő állapot. De nem érzem tehernek. Természetesnek érzem. Velem született dolognak. Mint a lélegzés, vagy a szívverés. Mert itt, a testi szenvedés is más. Itt, Isten rögös útján.