Esős éjszaka sétálok a panelrengetegben. Az utcák üresek, az emberek bent élőhalnak a falaik között a virtuális valóságukban. Egy fás részen madárhangot hallok. Csodás éneke elbűvöl, látni akarom a madarat. Óvatosan közelítek felé, de nem látom meg. A fa alá megyek, de arrébb repül a következő fára. Ott is folytatja a csodás énekét. Olyan mintha láthatatlan lenne. Nem zavarom többet, messziről hallgatom a zenét.
A közelben álló autómban akkumulátort kell cserélnem. Boldog vagyok, hogy a kis madár közben koncertet ad csak nekem. A gépies mozdulatokat, a világi életünk alapvető, és szükséges mozdulatait és cselekvéseit így lehet megszépíteni, s megakadályozni a teljes zuhanást a robotizmus, és a szürkeség mély világba. Az ilyen kis csodákkal, szépségekkel. Most éppen hangokkal, melyek természetesen szépek, és esztétikusak. Ellentétesek a hangszórókból szóló, mesterséges városi zajokkal, melyek célja az értéktelenség, és a zavar elültetése a tudatokban. Meg kell hallani az igazi szépséget, meghallani az örök értékek dalát, melyek halkabbak, és sokszor nehezen észrevehetőek, a hangos, zavart kakofónia sötét óperenciájában.