„Még, ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert Te velem vagy.”
A modern ember, amikor olvassa ezt az idézetet a Bibliából, megnyugvás tölti el. Egy kietlen völgyre gondol, a semmi közepén, ahol egyedül van. A távolból farkasok vonyítása hallatszik. Mintha figyelő szempárok figyelnének a messzeségből. Természetbe nem illő zajok hallatszanak a sziklákról. Vészjósló jelek, és félelem. Ez a halál árnyékának völgye.
Az modern ember nyugodt, hisz manapság már nincs ilyen. Nagy közösségekben élünk. Nem vagyunk egyedül. Nincsenek ordas farkasok, se kitettség az időjárás szeszélyeinek. Nem járunk kietlen helyeken, csak a jól megszokott, jól ismert utcákon, melyeken közlekedünk már évek óta.
A csodás technológia bulldózerei letarolták ezeket a halál völgyeket, helyüket városok vették át. A megmaradt erdőkben már nincsenek emberre vadászó vadállatok, s nincsenek ellenséges törzsek, akiktől félni kellene.
Megnyugtató érzéssel tölti el a tudat, hogy neki már nincs szüksége ilyen ősi babonákra, mint a régi népeknek, akik kint éltek a vadonban. Nekik még szükség volt mítoszokra és Istenekre. De ő, ő már rég túllépett ezen, sőt, felül is emelkedett rajtuk.
De az elbizakodottság, és a civilizáció fejlődésének folytonosságába vetett tévhit megakadályozza őt a felismerésben, hogy a halál árnyékának völgyét nem lehet gépekkel eltűntetni. Az csak átalakult.
Ott van, a szeretettel meg nem töltött, nagy házaikban. Az embert gépekké változtató irodaházakban, és üzemekben. A csillogó plázákban, az esztétikát nélkülöző modern művészetekben. De legfőképen magában az emberben, kiket a modernség tévútjai, a létezés csodáját, egy parttalan, semmibe sem vezető vergődéssé silányította.